Megnyitó

Megnyitó

Hölgyeim és Uraim! Kedves barátaim!

Egy kiállítás kapcsán, semmit sem tartok unalmasabb dolognak, mint a megnyitó szöveget, – amelyben a megnyitó személy, az esetek 90 százalékában, hosszúra nyúlt cirkalmas mondatokban, bombasztikus szófordulatokat sem nélkülözve magyarázza el a kedves nézőknek, hogy mi is az, amit Ők most ott épp látnak, – vagy legalább is látniuk kéne.

Nos Hölgyeim és Uraim, ez alkalommal Én is egy ilyen megnyitóbeszéd elmondására, helyesebben felolvasására készülök. Bár bevallom, gondolkodtam azon, hogy meg kéne lepnem Önöket valamiféle rendhagyó szöveggel, amelyben mondjuk valamely grafikai technika leírását olvasnám fel, teszem azt hátulról visszafele, miközben sűrűn használnám a magyarban oly közkedvelt ——fütty — meg szófordulatot.

De végül is győzött bennem a konformista énem, így aztán Önök egy teljesen szokványos, meglehetősen unalmas megnyitóbeszédet lesznek kénytelenek végigszenvedni.

Kezdeném akkor azzal, hogy az itt kiállító művészt, Németh Tamás kollégámat és barátomat már közel tíz éve ismerem. Ez elég időnek tűnik ahhoz, hogy képet alkothassak művészi elképzeléseiről, művészi törekvéseiről, legalábbis nagyjából.

Bár nem szeretem a műfaj szerinti kategorizálást, most mégis azt kell mondanom, hogy Németh Tomi elsősorban grafikus művész. Nem csupán azért grafikus, mert vonzódik a sokszorosító grafika különböző technikáihoz, és gyakran használja azokat, hanem mert művei létrehozásakor, elsősorban a grafikai formanyelv eszközeit / a pont, a vonal, a vonalháló, a fekete-fehér kontrasztok stb. / használja. Műveiben a színek ha meg is jelennek, visszafogott, redukált formában vannak beépítve, és csak alárendelt szerepet kapnak, nem úgy mint a festőknél, ahol a színek expresszív kifejező erejét kihasználva hozzák létre a műtárgyat.

Annak, hogy milyen technikával készül egy grafikai alkotás, úgy gondolom, nem igazán van jelentősége, legalább is, ami a műtárgy kvalitását illeti. A technika inkább elvesz, mint hozzáad a műtárgy személyességéből, bizalmas intimitásából. A művész gesztusai, kézjegye csak áttételesen, valamely technikai eszköz közvetítésével kerül át a grafikai lapra, és ezzel bizonyos fokig lemerevedik, „megkopik”, háttérbe szorul. Hiszen az „eredeti műtárgy” ez esetben tulajdonképpen a művészi nyomóforma, a grafikai dúc, amely soha, vagy szinte soha nem kerül kiállításon bemutatásra. A sokszorosított grafikai lapok pedig „csak” lenyomatai, „tükörképei” az eredeti műnek, a nyomóformának, és ahogy Platon mondaná, a tükörkép nagymértékben torzítja az eredeti valóságot, hiszen elvesznek a finom részletek, az apró személyes rezdülések.

Németh Tomi, saját bevallása szerint, vonzódik a grafikai technikákhoz, és jó néhányat kipróbált közülük. Készített hidegtűt, rézkarcot, litográfiát, talán még szerigráfiát is. Izgatták a technikák adta lehetőségek. Kísérletezett az anyagokkal, a felületekkel. Megpróbálta kiaknázni a technikai folyamatokban szinte mindig benne rejlő véletlenszerűséget, és ennek eredményeit. Észrevette az anyag esetlegességét, instabilitását, változékonyságát, erodálódási hajlamát, és ezt a későbbiekben tudatosan beépítette alkotásaiba. Szerencsére nem ragadt le a grafikai technikákban rejlő lehetőségek csodálatánál. Tovább tudott lépni, olyan egyedi grafikai lapok létrehozásának irányába mozdulva el, ami úgy gondolom nagy lehetőségeket rejt magában. Ezekben a vegyes technikájú művekben, amelyek szinte konceptuális gondolatmenetet sejtetnek, olyan anyagot használ a művek építőelemeiként, amely önmagában is hordoz bizonyos fokú vizuális információt. Ez az anyag a röntgenfilm, amelyből kimetszi a kívánt formákat, és ezeket egy semleges felületre / többnyire fehér vászonra /applikálja, meglehetősen erős kontrasztot hozva ezzel létre.

A röntgenkép, egy tetszőleges testrész, szabad szemmel láthatatlan belső struktúráját teszi láthatóvá, feltárva annak deformációit, a normálistól eltérő állapotát, betegségét, felvillantva egyben az elmúlás fájdalmas stációit is. Az emberi test gyarlóságának képi lenyomatai ezek. A belőlük készülő applikációk, kollázsszerűen összerakott figurák pedig, a művész belső világának a kivetülései. Hát kell ennél drámaibb képi szituáció.

És akkor fokozzuk még egy kicsit a történetet. Elégé egyértelmű, hogy Németh Tamás figuratív művész. De ez a fajta figuratívitás nem a naturális szemléletet célozza meg. Se nem realista, se nem fotórealista, sokkal inkább az art bruthoz közelít. Ezeknek az emberi figuráknak, amelyeket megjelenít, bár testek, nincsen meghatározható nemiségük. Olyan androgün torzók, amelyek arctalanok, egyáltalán nincsen személyiségük. Csökevényes végtagú, a lárvalét állapotában hibernáló, eltorzult arányrendszerű, groteszk kinézetű gnómok Ők. Formai megjelenítésük markánsan expresszív, – meggyötört felületű, vonalakkal kaszabolt, összekarcolt, gátlástalanul belefestett gesztusokkal terhelt formák. Ez az igencsak személyes formavilág, amelyet a művész elénk tár, egy kontextuális szituációt teremt az őt formáló anyaggal, a különböző vizuális elemeket hordozó röntgenfelvételekkel. Ezt neveztem konceptuális vonalnak ezen a kiállításon.

Nos, tisztelt közönség, ezzel úgy érzem, elmondtam, hogy Önök itt most mit látnak, vagy legalább is mit kell, hogy lássanak. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. A kiállítást megnyitom.

Pika Nagy Árpád

Bp. 2012.10. 26.